A KÖRNYEZETGAZDAGÍTÁS TÖRTÉNETE, FOGALMA ÉS CÉLJAI

 

 

Írta: SVÁBIK KRISZTIÁN

2007

 

 

 

 

A környezetgazdagítás fogalma az állatok természetes életterének és az állatkerti állattartóhelyek különbözőségének kapcsán született meg. Az állatok természetes élőhelyükön a fajra jellemző genetikai programnak megfelelően prezentálni tudják az öröklött viselkedéselemeiket a megfelelő ingerekre válaszolva. Zárttéri körülmények között azonban a viselkedésrepertoár teljes bemutatása korlátokba ütközik, egész egyszerűen a megfelelő kiváltó stimulusok hiánya miatt. Az állatkertekben sokáig nem foglalkoztak az állatok elhelyezésével, és így az ingergazdag környezet biztosításával sem, csupán az állatok minimális biológiai szükségleteinek a kielégítésére törekedtek. Ez azonban a régi, menazsériaszerű állattartásra vonatkozik.

 

 

 

 

Ha a környezetgazdagítás fogalmát tágabb értelemben vesszük figyelembe, elmondható, hogy a fogságban tartott állatok környezetére való tudatos odafigyelés tulajdonképpen nem teljesen új irányzat. Az 1920-as években Robert Yerkes, a főemlős-kutatás egyik úttörője vezette be a környezet „gazdagításának” fogalmát, mikor játékeszközöket tervezett főemlősök számára a laboratóriumában. Ezek az eszközök fizikai és mentális ingereket biztosítottak az állatok számára a természetestől teljes mértékben eltérő zárttéri környezetben (AAZK 2007). A Zürichi Állatkert egykori igazgatója, prof. Dr. Heini Hediger már az 1940-es években megalapozta az állatkerti biológiát az állattartó helyek és az állatok biológiai igényei közötti összefüggések feltárásával. Munkássága alatt számos könyvet írt az állatkerti állatok biológiáját tárgyalva (Wild animals in captivity, 1964; Psychology and behaviour of animals in zoos and circuses, 1969; Man and animal in the zoo: Zoo biology, 1970). E könyvek állattartásra vonatkozó alapelve az, hogy az állatkertek számára nem az a tökéletes megoldás, hogy a természetes környezetet teljes egészében utánozzák, hanem sokkal inkább az, hogy a természetes élettérben fennálló körülményeket a biológiai alapelvek figyelembevételével átültessék az állatkert mesterséges viszonyaira (HEDIGER 1970). Az 1960-70-es években több állatkerti szakember is vizsgálni kezdte az állatok viselkedésében bekövetkező változásokat a zárttéri tartás hatására. A legtöbb ilyen jellegű kutatást az Amerikai Egyesült Államokban végezték, de hazai szakemberek is foglalkoztak a kérdéssel. A hazai Fővárosi Állat- és Növénykert egykori híres igazgatója, prof. Dr. Anghi Csaba is több cikket publikált az állatkerti tartás állatok viselkedésére gyakorolt hatásairól, melyet ő „állatkert effektusnak” nevezett (BUDAPEST ZOO 2007). Az 1970-es évek elején Dr. Hal Markowitz amerikai viselkedéskutató és munkatársai egy újszerű megközelítést vezettek be az állatkerti bemutatók módosítása kapcsán. Az operáns kondicionálás és az etológia területén szerzett ismereteket felhasználva megváltoztatták a takarmányozási módszereket és törekedtek az állatkerti állatok estében arra, hogy minél több idejükben mutassanak aktív magatartásformákat. Az állatkerti bemutatásnak ezt a fajta modifikációját Markowitz kezdetben „viselkedés-machinációnak” („behavioral engineering”) nevezte, majd később ezt megváltoztatta „viselkedés-gazdagításra” („behavioral enrichment”) (MELLEN & ELLIS 1996).

         Ezek az újítások elsősorban az állatok táplálkozással kapcsolatos viselkedésére helyezték a hangsúlyt, alapul véve azok erős motivációját a feladatmegoldásra, ha a jutalom táplálék formájában jelentkezik. Ugyanis, ha egy állat megtanul egy bizonyos elvégzendő feladatot táplálékért cserébe, utána erős hajlam alakul ki a feladat további gyakorlására az esetben is, ha már esetleg egy könnyebben megszerezhető táplálékforrás is a rendelkezésére áll (LEBLANC 1988, MARKOWITZ 1982).

         Markowitz az első ilyen „kifutó-módosítást” egy fehérkezű gibbon (Hylobates lar) családdal végezte: a majmoknak a kifutójuk tetején, annak egyik végében elhelyezett működtető kart kellett meghúzniuk, majd át kellett függeszkedniük a terület másik végébe bizonyos időtartamon belül, ahol egy második kar meghúzásával juthattak hozzá a jutalomként kínált táplálékhoz. A következő módosítást Diana-majmok (Cercopithecus diana) számára készítették az amerikai Oregoni Állatkertben, ahol azonban a második feladat elvégeztével az állatok még nem a táplálékhoz, hanem egy ’zsetonhoz’ juthattak hozzá. Ezeket a zsetonokat a cerkófok saját döntésük szerint beválthatták táplálékdarabokra (SCHMIDT & MARKOWITZ 1977). Továbbá mandrillok (Mandrillus sphinx) esetében is végeztek hasonló gazdagítást, ez esetben egy hím mandrill reakcióidejét vizsgálva (MARKOWITZ és mtsai. 1981). Azonban nem csak főemlősök viselkedésének gazdagítására használtak ilyen mechanikus és elektromos készülékeket.  Szintén az Oregoni Állatkertben egy jegesmedve (Ursus maritimus) mikrofonba történő vokalizációja után egy halat engedtek annak medencéjébe (MARKOWITZ 1982).  Az ápoló személyzet és a tanulmányokba bevont diákok napi megfigyeléseket végeztek, megbizonyosodva arról, hogy az állatok megkapják a megfelelő mennyiségű táplálékot (MELLEN & ELLIS 1996).

 

Fotó © Birmingham Zoo

 

         A „gazdagítás” második szériájába tartozó készülékek célja az volt, hogy megbecsüljék a fajok tanulási képességeit. Markowitz ezekben a kísérletekben például orángutánok (Pongo pygmaeus) és borjúfókák (Phoca vitulina) tanulási képességeit vizsgálta (MARKOWITZ & HAIGHT 1978).

        Ezeknek az eszközöknek a használatát azonban több alkalommal illették kritikával (HUTCHINS és mtsai. 1977, 1984), elsősorban azok „mesterséges” volta miatt. Habár maga Markowitz is elismerte az általa alkalmazott eszközök „természetellenes” voltát, azt állította, hogy ezek az eszközök a kisméretű, „funkcionálisan steril” (MARKOWITZ 1982) kifutókban pozitív alternatívát kínálnak az állatok számára az inaktivitás és a sztereotip viselkedéselemek elkerülésére. A mandrillok esetében alkalmazott kifutó-módosításra azért volt szükség, mert a hím túlzott agressziót mutatott a vele együtt tartott két nőstény irányába. A viselkedés gazdagítását célzó eszköz felszerelése után a hím általános aktivitási szintje megnőtt, és ezzel párhuzamosan csökkent a sztereotip járkálás mennyisége (YANOFSKY & MARKOWITZ 1978). Az eszköz eltávolítása után a nőstények felé mutatott agresszió a háromszorosára nőtt (MARKOWITZ és mtsai. 1981).

         Ezután egyre inkább természetesebb eszközöket alkalmaztak a kifutók gazdagítása során, mellyel például szerválokat (Leptailurus serval) és szumátrai tigriseket (Panthera tigris sumatrae) ösztönöztek a természetes zsákmányszerző mozgáselemek gyakorlására, vagy jegesmedvék (Ursus maritimus) esetében próbálták meg előhívni a fajspecifikus „vokalizációt” (MELLEN és mtsai. 1981).

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek első felében ismét előtérbe került az állatkerti állatok jólétének a kérdése. A kifutó-módosítási technikák, melyet ekkor már elsősorban környezetgazdagításnak neveztek, elsődleges célja volt a fogságban élő állatok környezetének minél magasabb fokú tökéletesítése és javítása az etológia és az állattenyésztés egyesített ismeretanyagára épülve (MELLEN & ELLIS 1996). A környezetgazdagítás („environmental enrichment”), illetve viselkedés-gazdagítás („behavioral enrichment”) fogalmát elsőként azonban Markowitz használta szakkifejezésként a tudományos irodalomban (Behavior of Captive Wild Animals, 1978). Az ő nevéhez köthető az állatkerti környezetgazdagítás alapművének számító könyv is (Behavioral enrichment at the zoo, 1982) (BUDAPEST ZOO 2007). A fogalmak körül ma sem alakult ki egységes álláspont, több definíció is a rendelkezésünkre áll. A következő meghatározások a fogságban élő állatokra vonatkoznak. A környezetgazdagítás BEAVER (1989) tömör definiálása szerint minden olyan új elem bevezetése a környezetbe, amivel az állat kölcsönhatásba kerül. CHAMOVE (1989) meghatározása szerint környezetgazdagításnak nevezhető a zárttéri környezet olyan irányú tökéletesítése és javítása, amely céljának tekinti az állat viselkedésének megváltoztatását a természetes viselkedésrepertoár keretein belül maradva. NEWBERRY (1995) értelmezése szerint a környezet gazdagításának nevezhető a fogságban tartott állatok biológiai működésének minden olyan tökéletesítése, amely a környezet modifikációjának az eredménye. További definiálások szerint, amelyek már konkrétabban értelmezhetőek az állatkerti állattartásra, a környezetgazdagítás egy olyan koncepció, amely azon alapszik, hogy miképpen változtatható meg a környezet a benne élő állat előnyére. A környezetgazdagítás eredményeképpen megjelenő természetes viselkedésrepertoár vagy ezen elemek gyakoriságának jelentkezése megfelelően a viselkedésgazdagítás fogalmával írhatóak le (SHEPHERDSON 1992). A környezetgazdagítás továbbá egy olyan állattenyésztési alapelv, amely a zárttéri állattartás minőségének emelésére törekszik akképpen, hogy felismeri és biztosítja azokat a környezeti ingereket, amelyek szükségesek a fizikai és mentális értelemben vett állati jólét megteremtéséhez (SHEPHERDSON és mtsai. 1998).  A fogalom egy olyan folyamatnak is tekinthető, amely tökéletesíteni próbálja az állatkerti állatok környezetét, ezzel növelve az állattartás színvonalát az adott fajok viselkedésbiológiájának kontextusában.

         Szűkebb értelmezésben környezetgazdagításnak tekinthető az állatok életkörülményeinek minden olyan javítása, amely lehetőséget ad nekik arra, hogy természetes módon viselkedjenek (PETERS 2000). Az elméleti meghatározás után a környezetgazdagítás konkrét alkalmazhatóságát figyelembe véve elmondható, hogy nincs egységes állásfoglalás. Mit nevezhetünk az állattartó helyek megfelelő kialakításának, és pontosan hol kezdődik ezek gazdagítása, ingergazdaggá tétele? Ami egy nagyobb költségvetésű és szakmailag is magasabb színvonalú állatkertben alapkövetelményként jelentkezik, az egy kisebb és kevésbé szakmai alapokon működő állatkert esetében már gazdagítást jelenthet. Összességében azonban a gyakorlati kivitelezés során megnyilvánuló környezetgazdagítás mégis könnyebben értelmezhető, mint a sokféle definíció általi meghatározás, mely a különféle módszerek tárgyalásakor kerül ismertetésre.

         A környezetgazdagítás fontosságát bizonyítja az 1993-ban, az Oregoni Állatkertben (Portland, USA) első alkalommal megrendezett Nemzetközi Környezetgazdagítási Konferencia (ICEE – International Conference of Environmental Enrichment) életrehívása. E konferencia azóta is megrendezésre kerül minden második évben, ahol lehetőség nyílik az állatkerti környezetgazdagítás aktuális kérdéseinek nemzetközi keretek között történő megvitatására.

 

Összegzésként fontos kiemelni a környezetgazdagítás céljait, melyek a következők (SHEPHERDSON 1989, CHAMOVE & MOODIE 1990, idézi YOUNG 2003):

 

(1) a viselkedésbeli diverzitás növelése;

(2) az abnormális viselkedés (azaz a sztereotip viselkedéselemek) gyakoriságának csökkentése, illetve azok megszüntetése;

(3) a természetes (azaz vad) viselkedéselemek számának és terjedelmének növelése;

(4) a környezet pozitív felhasználásának növelése;

(5) a feladatok megoldására való képesség minél természetesebb módon történő lefutása.

 

 

Felhasznált irodalom:

 

 

AAZK. 2007. American Association of Zoo Keepers. Comittees.

 

BEAVER, B. V. 1989. Environmental enrichment for laboratory animals. ILAR News 31 (2), 5-11.

 

BUDAPEST ZOO 2007.

 

CHAMOVE, A. S. 1989.  Environmental enrichment: a review. Animal Technology 40 (3), 155-178.

 

HEDIGER, H. 1970. Man and animal in the zoo. Routledge & Kegan Paul, London.

 

HUTCHINS, M., HANCOCK, D. & CALIP, T. 1977. Behavioral engineering in the zoo: A critique. AAZPA Annual Conference Proceedings. American Association of Zoological Parks and Aquariums. Pp. 135-139.

 

LEBLANC, S. A. 1988. Evaluation of a Behavioral Enrichment Program for Laboratory Baboons (Papio spp.). M. S. thesis, Texas A. & M University, College Station.

 

MARKOWITZ, H. 1982. Behavioral enrichment in the zoo. New York: Van Nostrand Reinhold.

 

MARKOWITZ, H. & HAIGHT, J. 1978: Longitudinal studies of discrimination learning in the harbor seal. Paper presented at the Annual Meeting of the Animal Behavior Society, Seattle.

 

MARKOWITZ, H., STEVENS, V. J., MELLEN, J. D. & BARROW, B. C. 1981: Performance of a mandrill (Mandrillus sphinx) in competition with zoo visitors and computer on a reaction-time game. Acta Zool. Pathol. Antverpiensia 76, 169-80.

 

MELLEN, J. D. & ELLIS, S. 1996. Animal Learning and Husbandry Training. In: Kleiman, D. G., Allen, M. E., Thompson, K. V., Lumpkin, S. (eds.): Wild Mammals in Captivity - Principles and Techniques. Chicago and London: The University of Chicago Press (1996), 8, 88-99.

 

MELLEN, J. D., STEVENS, V. J. & MARKOWITZ, H. 1981. Environmental enrichment of servals, Asian elephants, and river otters (Felis serval, Elephas maximus, Lutra canadensis) at the Washington Park Zoo, Portland, Oregon. International Zoo Yearbook. 21, 196-201.

 

NEWBERRY, R. C. 1995. Environmental enrichment: Increasing the biological relevance of captive environment. Applied Animal Behaviour Science 44, 229-243.

 

PETERS, C. T. M. (szerk.) 2000. „De Harpij” Környezet-gazdagítási kézikönyv. Fővárosi Állat- és Növénykert, Budapest.

 

SCHMIDT, M. J. & MARKOWITZ, H. 1977. Behavioral engineering as an aid in the maintenance of healthy zoo animals. J. Am. Vet. Med. Assoc. 171, 966-969.

 

SHEPHERDSON, D. 1992. An introduction to behavioral enrichment. In: Northeast Regional American Zoo and Aquarium Association Conference, hands-on workshop notes.

 

SHEPHERDSON, D. J., MELLEN, J. D. & HUTCHINS, M. 1998. Second Nature-Environmental Enrichment for Captive Animals. Smithsonian Books. Smithsonian Institute Press, Washington.

 

YANOFSKY, R. & MARKOWITZ, H. 1978. Changes in general behavior of two mandrills, Papio sphinx, concomitant with behavioral testing in zoo. Psychol. Rec. 28, 369-73.

 

YOUNG, R. J. 2003. Environmental enrichment for captive animals. Universities Federation for Animal Welfare (UFAW). Blackwell Publishing.